Korkiki

Egész héten nem találtam a helyem. Hiába voltak remek programok, valahogy a könnyes percek száma még így is meghaladta a nemzeti átlagot, valahogy semmi nem állt össze. Aztán szombat délelőtt ez tetőzött, és már-már azon gondolkodtam, nem kell ez nekem, maradok otthon színezni. De aztán persze felszálltam a vonatra biciklivel, hogy ha már minden pocsék, hátha sikerül el is üttetnem magam a körúton. Ez nem történt meg, ellenben nagyon élveztem biciklivel felfedezni a fővárost. Nem is értem, miért a sok böhöm döggel járnak és nem tekernek... Maris fini vacsival várt, aztán a kedvenc hobbimnak hódolva (utcán enni séta közben) be is vertem fél liter jégkrémet töltésként, miközben a csodaszép belvárosban andalogtunk. Ez mindig beválik, ezért érdemes futni. 😉 Aztán reggel ismét bicikli Bem rakpart - Petőfi sétány, és már ott is voltam.  Persze a nyomottság nem múlt el nyomtalanul, szóval az első 5 km-en kb. mindenen meghatódtam, a szurkolóktól a zenészeken át, magamon keresztül a Várker...

  Avagy a rakpartok maratonja, avagy hogyan fuss fejjel egy maratont hosszú-ho sszú hajókázás után Na, az úgy volt, hogy a főnökasszonyom már akkor hülyének nézett, amikor kitaláltam, hogy én bizony azért mennék szabadságra, hogy a meglévő nevezésemet nem visszamondván nagyon fussak ma egyet. Aztán valahogy sikeredett, így mindennapos motivációm előtt ez a dátum lebegett. 10- kor este, vagy 11-kor, 35 fokban meló után-előtt. Mindig. Persze még így is kevesebb volt annál a minimumnál is, amivel eddig ellébecoltam a futásaimat, de most a szentháromságból (edzés-kaja-pihenés) csak az edzéssel, a kajával meg a pihenéssel voltak gondok. Ugyanakkor így is nagyban ez tartott életben-lélekben.  Szóval elérkezett a nap, a nagy nap. Találkoztam mindenkivel, akivel csak lehetett, meg azzal is, akivel nem, fel se tudnám sorolni. Persze mindenki meglepődött, hogy te itt, és hogy hát hogy? Mondom, úgy, hogy így, jól kimentettem magam előre, hogy senki ne számítson tőlem nagy teljesítményre....