Egész héten nem találtam a helyem. Hiába voltak remek programok, valahogy a könnyes percek száma még így is meghaladta a nemzeti átlagot, valahogy semmi nem állt össze. Aztán szombat délelőtt ez tetőzött, és már-már azon gondolkodtam, nem kell ez nekem, maradok otthon színezni. De aztán persze felszálltam a vonatra biciklivel, hogy ha már minden pocsék, hátha sikerül el is üttetnem magam a körúton. Ez nem történt meg, ellenben nagyon élveztem biciklivel felfedezni a fővárost. Nem is értem, miért a sok böhöm döggel járnak és nem tekernek...
Maris fini vacsival várt, aztán a kedvenc hobbimnak hódolva (utcán enni séta közben) be is vertem fél liter jégkrémet töltésként, miközben a csodaszép belvárosban andalogtunk. Ez mindig beválik, ezért érdemes futni. 😉
Aztán reggel ismét bicikli Bem rakpart - Petőfi sétány, és már ott is voltam.
Persze a nyomottság nem múlt el nyomtalanul, szóval az első 5 km-en kb. mindenen meghatódtam, a szurkolóktól a zenészeken át, magamon keresztül a Várkertig... mindenen. De ez jó, kell. A 3:45-ös iramfutók mögött haladtam, kb. 5:15- ös ezrekkel, amikor éreztem, hogy itt kell a toitoi... és akkor most a pasik tekerjenek lejjebb.⬇️
Mert mi a legjobb, ami történhet egy maraton 7. kilométerében? Bizony a Mikulás!!! 🎅 Juhé. Illetve tényleg juhé, mert a nők 5%- ba tartozom, ugyanis belőlem az első nehéz nap a legjobbat hozza ki. 😈 És valóban, innentől repültem. A 3:45 persze ment a levesbe, mert mosdós kitérővel az elég esélytelen, de 50-en belül még bármi lehet. Végig tudtam figyelni a testtartásra, az orrlégzésre, és kifejezetten jól éreztem magam. Nem jött fal, sőt, még olyan igazán nehéz pillanat sem. Életemben először rendes frissítéssel készültem, és azt sikerült is tartani. 2 energia és 2 magnézium shot, jól elosztva, így a frissítőknél is csak pár korty víz ment, de az mindenhol. Aztán éreztem, már 30 km elment és jól vagyok, még akármi is lehet, szóval elkezdtem, amit folytattam. Vagyis vártam, hogy majd lassulok, de nem, sőt, sikerült gyorsulnom, és lassan feltűnt a 3 :45- ös iramfutó. És innentől tudtam, hogy ha belehalok, akkor is el fogom csípni őket. 39 km-nél sikerült is. Ez azért jó, mert ez a nemzetközi kikötőnél volt, és eszembe jutott, hogy tavaly ott álltak a hajóink és még az év eleje is szép élményeket rejtett, aztán...most minden olyan üres... Na, de elmentem hát mellettük, megköszöntem nekik, hogy vannak, aztán megköszöntem még vagy az összes zenekarnak is, mert itt már tudtam, hogy ez jó lesz, ennek jónak kell lennie.
És az is lett. Az utolsó 100 méteren még egy sprint, és bent. 11 perccel javítottam meg az eddigi legjobb időmet, és mérhetetlenül örülök neki. Sőt, le merem írni, én most büszke vagyok magamra. 🙂 Mert mindezt végig tudtam mosolyogni, de tényleg végig. És ez nagyon jó. Valami ilyesmi élményekért érdemes ezt az egészet csinálni...
A rajtban még maszkban álltunk. Valahogy mégis furcsa ez az egész, aztán átalakult. Tornai Szabolcs azt írja, minden verseny egy békemenet. Most tényleg ezt éreztem. Hogy ha a világ a feje tetejére áll is, te, én, mi menetelhetünk magunkért, egymásért. Vagy futhatunk, és akkor már rendeződik a világ. Legalább a belső, ha meg elegen, akkor talán az egész is... Azt hiszem, ezért futó ünnep ez...
Aztán nyújtás és spanolás, Lubics könyv és fotó, aztán tekerés a keletihez, közben végig tudtam biztatni a még futókat, az is jól esett. KFC, ami nem maradhat el és vonat. A tudat, hogy ez most megvan, az enyém és... hogy akkor mégis jó lett ez a hét.
35. SPAR Maraton, 3:45:09.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése