Korkiki

  Avagy a rakpartok maratonja, avagy hogyan fuss fejjel egy maratont hosszú-ho sszú hajókázás után Na, az úgy volt, hogy a főnökasszonyom már akkor hülyének nézett, amikor kitaláltam, hogy én bizony azért mennék szabadságra, hogy a meglévő nevezésemet nem visszamondván nagyon fussak ma egyet. Aztán valahogy sikeredett, így mindennapos motivációm előtt ez a dátum lebegett. 10- kor este, vagy 11-kor, 35 fokban meló után-előtt. Mindig. Persze még így is kevesebb volt annál a minimumnál is, amivel eddig ellébecoltam a futásaimat, de most a szentháromságból (edzés-kaja-pihenés) csak az edzéssel, a kajával meg a pihenéssel voltak gondok. Ugyanakkor így is nagyban ez tartott életben-lélekben.  Szóval elérkezett a nap, a nagy nap. Találkoztam mindenkivel, akivel csak lehetett, meg azzal is, akivel nem, fel se tudnám sorolni. Persze mindenki meglepődött, hogy te itt, és hogy hát hogy? Mondom, úgy, hogy így, jól kimentettem magam előre, hogy senki ne számítson tőlem nagy teljesítményre....

Történt egyszer, hogy képet láttam egy saras emberről. Majd teltek a hónapok, futni kezdtem, és én is sarassá váltam. Idén ez ötödjére esett meg. A Brutálfutás mindig az év leginkább várt eseménye számomra. Év végén nőttön-nő a feszültség, idén ez fokozottan igaz volt. Reggel állásinterjú, 3 és fél órán keresztül, utána spuri apáékkal Nyáregyházára. A levezetendő feszültség tehát megvolt, arra az első 150 méteren jöttem rá, hogy nagyobb is mint kellene. Érkezés után találkoztunk Esztivel, immár hagyományos a közös futás. Apukámnál a kürt szintén hagyományos hangos darab. A rajt előtt szól a Hell bell, tényleg ezt vártam már mióta! Aztán kürt, cipő fel, 3 bogáncs rögtön utat tör. És futás! Nyilván addig szarakodok a cipővel, hogy mindenki elmegy, de viszonylag hamar utolérem a népet. A pulzusom már most az egekben, de átveszem a vezetést a nőknél. És jön az első akadály, a sár a dzsuva! Itthon vagyok. De valami nem kerek. A pulzus nem csökken, fáj, szúr, azért meg...

A Kékes csúcsfutás az első versenyek között volt, amin indultam, és meg is fogadtam, hogy többet nem megyek a tájékára sem. Így esett ez egymás után négyszer, idén ötödször. Természetesen most is, meg ne törjön a hagyomány! Reggel az ablakon kinézve konstatáltam, hogy nem lesz rossz az idő a csúcstámadásra. Eddig ugyanis minden évben lerohadt rólunk a gatya, most az esőre is volt sansz. Mondjuk akkor meg fülledt a levegő (meg az erotika...a-a-a ) semmi se jó sohase- Pontosabban minden jó, mert úgyis felmegyünk! Már az odaút mókás volt, mert Kerecsenden jutott eszembe, hogy nem akarok bemenni Gyöngyösre, szóval a Waze jól megmondta, merre menjek legrövidebben Mátrafüred felé. Naná, hogy a visontai hőerőmű ipari területén keresztül! Jó, bevallom, a magánterület tábla gyanús volt, de megnéztem, a kék vonal a rajthoz vezetett. Szóval munkagépek sosem látott hatalmas fajtái és egyéb épületek között sikerült Abasárra jutnom, Csak kicsit éreztem úgy magam, mint egy thriller nyitó jelen...

És bekövetkezett a folytatás. A terv ugye az volt, hogy vasárnap Kazincbarcika, hétfőn Salgótarján. Mindkét helyen félmaraton. A dolognak az volt a lényege, hogy élő állat kísérlet helyett magamon teszteljem, mennyire műkszik az SMR, ha egy napom van a regenerációra két verseny között. Nagyon, de ne szaladjunk ennyire előre.  Ahogy vasárnap hazaértem, igyekeztem a semmit nagyüzemileg művelni. bement egy kis gyros, egy kevéske fagyi, aztán még több, és kezdődött  a regenerálódás.  A program vasárnap estére jóga volt, mert kellett, hogy egy kicsit lecsendesedjek, és szeretem is a húzós hetet ezzel zárni. Jól is esett, mint mindig. Csak háromszor halt meg közben mindenem, de legalább kilazultam valamelyest. Este folytatódott a történet és megkezdtem a hengerezési műveletet. Igyekeztem némi húst hagyni a csontjaimon, de épp csak annyit, hogy másnap bírjam a menetet. Lekezeltem még néhány vízhólyagot, az egyikből kisebb mocsár mennyiségű sarat is kibányásztam, és jöhetett...

Ezt a hétvégét már nagyon vártam. Nem csak azért, mert 3 nap, hanem azért is, mert minden napra jut benne valami jó.  Pénteken már felcuccoltam Pestre. Nem tehetek róla, szeretem. Tudom, hogy büdös és sokan vannak, és büdös bunkók (akiket nem ismer az ember) és minden, de valahogy a hangulat, az emberek megfigyelése, a Duna, a rakpart és igen, még a dugók is, amik közben megint csak lehet szemlélődni, tényleg a szívem csücskei. Na, de nem az  lényeg. Szóval este érkezés, elég hosszúra nyúlott a program, így sok alvás nélkül lehetett kezdeni a szombatot. SMR és fascia volt a program. Hónapok óta kerestem már jónak tűnő képzést, mert úgy éreztem, van egy fehér foltom, amiről tudok, nagyjából kapiszgálok, de távol vagyok a megértéstől. HasználGATom, próbálGATom a hengert, pedzeGETem, hogy mi a jónyavalya is van, de konkrét felhomályosítás még nem volt. Na, de tegnap! Kezd visszatérni az életkedvem, és így teljes erőbedobással figyeltem, aktivizálódtam a képzésen. Rám lett ra...

Nem. Naná, hogy nem tudtam megállni, hogy lemenjek a Balatonhoz. Gondolkodtam rajta, hogy is legyen, és aki ismer, az már borítékolta is, hogy úgyis megyek, de a szervezést csak csütörtökön este kezdtem. Telefon Annamarinak; jössz holnap a Balatonhoz? Jövök, de vissza kell érnem szombat 3-ra Pestre. Szuper! Legalább lesz kontroll, hogy ne menjek többet, mint amit kellene. Mert az már hetekkel ezelőtt nyilvánvaló volt, hogy ez most nem az én versenyem, de annyira bíztam a csodában, hogy a nevezésemet már csak április végén akartam visszamondani, akkor meg már nem lehetett. Szóval voltam én, aki hosszúban nem gondolkodhat, meg egy nevezés az UB-ra. Nem a legjobb kombó. A cél csütörtökön: futok 20-at.... vagy max 30-at. Aztán ez a szám óránként változott a 10 és 100 között. Az azért merész lett volna így utólag. Péntek este alakult ki a végső terv: Balatonfüred és 44,5 km. Annyiért már érdemes beszállni, de a lábam se lesz sokkal ergyább, mint most. I hope so! Izgalom este nem vo...