Korkiki

Egy tekerés története Szombaton délután, Siófok-Balatonkenese 20 km, magaspart. Épp csak indul a túra, bemelegítés, ráhangolódás, hogy igen, ez már az! A Balaton. Amiben sosem lehet csalódni, mert bármi is történjen, ránézel, és megnyugszol. Este dübörög valami disco hajó, valahol távol a Strandfeszt egyenletes moraja... érdekes kontrasztot ad Tabáni István Fényév távolságával. Azt közelebb  érzem. Már látni a Göncölt... Aztán este lett és reggel, második nap. 6-os ébresztő, napkelte a magasparton, lassú nézelődő, ismerkedő futás. Meseszép! És indulás, és Balatonfüred, ahol volt VB, most van bontás, nem sok időzés, aztán Tihany! Ami szép, szebb, a legszebb! És suhanás le, és Badacsony. Mediterrán terasz, és vihar, villám, szél. Egy másik arc. Aztán este lett és reggel, harmadik nap. Napkeltére kerítés mászáson át vezető út. Megéri. Akkor bukkan ki, mikor a stég végére érek. Ma nekem kelt fel. Aztan fel, feljebb, vár a Badacsony, és magasból szép, és tanúk a hegyek. ...

Amikor neveztem erre a versenyre, már megvolt az UTT-s nevezésem, így elég nagy dilemmát okozott, hogy be merjem-e vállalni 4 hétre az első igazi ultrámra a másodikat. Nézegettem a kiírást, hogy a verseny maga a Spartathlont igyekszik megidézni (246 km Athén - Spárta), hasonló hangulatot teremt .  Úgy döntöttem, mi történhet, a meg kell hmhmhm hát meg kell hmhmhm, szóval neveztem.  ;) A felkészülésem hasonlóan alapos volt, mint eddig (ez a mennyiség a szakkönyvek szerint kb. a félmaratonhoz lenne elég szűken) úgyhogy volt miért izgulni. Úgy gondoltam, itt az idő teljesen magamtól teljesen magamért futni. Nem volt csapat, se tábor, se biciklis kísérő, egyedül apukámékkal találkoztam kb. 10-15 kilométerenként.  Pénteken értünk le Szekszárdra (nem tudom kihagyni, de legalább 5 embernek, amikor mondtam, hogy hová megyek, teljesen máshogy folytatta volna a szót... a fantázia...  ;)   :D  ) és a hangulat már a megnyitón magával ragadott. Találkoztam néh...

40- 21- 2:08-100 (Nem, ezek nem méretek  ;)  ) Azt tudtam, hogy meleg van, és ezzel nincs is baj, nyár van, ez a dolga. Azonban sokszor megfogalmazódott bennem, hogy normális-e az ember, ha 40 fokban versenyezni megy. Az igazat megvallva, vártam nagyon a mai versenyt, mert tavaly kimaradt, és azóta megszépültek a 2 éves emlékek, hogy akkor is öngyulladtam... 21 km, túlélésre játszunk (jó, ezt én sem hittem el.) Már az első 3 km-en van a pályán egy bitang emelkedő a napon, majd kellemes aszfalt árnyékban. De jó, nem lesz itt gáz. Aztán ahogy a 9km-es távon futók eltűntek, kiértem a napra, és rájöttem, hogy se előttem se mögöttem senki kb. 1 km-re. Na, ez sem célfotós lesz... Aztán jött a tűzőnapon 5 km. Felfelé. Itt erősen megkérdőjeleztem az ép elmém, de a rajtszámom 100 volt, szóval senki nem mondhatja, hogy nem vagyok 100-as (haha).  ;) Visszaérve Bogácsra egyre vadabb monológokat toltam, majd amikor egy murvás napos emelkedőre értem, bevallom, csúnyákat is mondtam....

(K.D. és V.D. után szabadon) Ritka pillanat az, amikor úgy érzem, ki kell mennem a városból futni, de a nagy meleg és néhány motiváló terepre futkosó ember arra ösztönzött, most menni kell!  Kimentem hát Felsőtárkányba a Varró-házig, letettem a kocsit, és a kezemre rajzolt pontos (!) útvonalterv alapján elkezdtem futni. Úgy 25 métert, mert rájöttem, nem arra akarok  menni. Elindultam hát egy jelöletlen úton valahová valamerre. A lényeg az volt, hogy ne legyen benne még csak kavics sem, csak az anyaföld. Egy darabon zenével futottam, aztán úgy döntöttem, nem kell ez nekem, innentől vált izgalmassá a kaland. Mert meg-megrezzent mellettem az avar, én meg vártam, hogy egy grizli, de minimum egy szarvasbika pattan elő, azonban rá kellett jönnöm, hogy ezek gyíkok, maximum verebek, és nem tűnnek túl veszélyesnek. Persze elővettem a speckó sípom a táskából, ki tudja mikor támad nekem egy vérengző vérnyúl.... Szóval ilyen gondolatokkal haladtam felfelé a Nemtudommilyen hegyre, kb. o...

Kaptam egy kérdést: mi számomra a sport, miért foglalkozom vele, mi célom van vele. Néha jó leülni, átgondolni, hol is tartunk, honnan indultunk. Ez következik most.  Ha a kezdeteket nézem, akkor talán az ovitorna volt az első, ami nem igazán jött be. Aztán általánosban az első egyesemet ugrókötelezésből kaptam, talán labdapattogtatásból négyest. Ha futottam, az az osztály számára a humorperceket  jelentette. Így kezdtem kosarazni (mint az osztály legalacsonyabb tagja), majd kézilabdázni. Az edzőm – egyben történelemtanárom, a mai napig nagyon tisztelem, szeretem – egy iskolai műsor után azt mondta, jobb az, ha énekelek, de látja, hogy lelkes vagyok. Mit mondhatnék hat év kézilabda után… igaza volt.  :) Közben lovagoltam, télen síeltem, sokat túráztam, de hogy őszinte legyek sosem gondoltam azt, hogy a sporttal kapcsolatban bármi dolgom is lenne. Aztán a bölcsészkarra kerültem, ahol az volt a legnagyobb mozgás, hogy felsétáltam a lépcsőn. A hétvégi aktív pihenés megvol...