Az első maraton

2013-ban beszélgettem egy riporterrel Nyáregyházán a Brutálfutáson. Az volt az első versenyem, előtte ha jól emlékszem nem futottam többet 5 km-nél. Egyben, séta nélkül talán még annyit sem, de elhatároztuk magunkat, így hát mentünk a barátnőmmel. Nagy élmény volt a futás, a hangulat, a sár, és az, hogy 7 km leküzdhető távolság.

Szóval beszélgettem a riporterrel, érdeklődött, hogy miért futok, és mióta, s persze, hogy mi a cél. Nem kívántam untatni a részletekkel, így csupán elmondtam neki, hogy 6 hónapja (abban az évben január 1-jén mentem ki először) futok, de nem annyira rendszeresen, meg nem is mindig, a célom sem túl nagy, már ha van, de talán egyszer futok 10 km-t. Bájosan mosolygott, megkérdezte, hogy élveztem-e a versenyt. A válasz az volt, hogy nagyon is, majd elmondta, figyeljem meg, nem sokára a félmaratonon gondolkodom, és észre sem veszem, hipp-hopp, itt az első maraton, majd azon kapom magam, hogy ultraversenyen vagyok, higgyem el, ott kezdődik a futás.

Amilyen bájosan mosolygott ő, én is hasonlóan tettem, megköszöntem biztató szavait, elköszöntem, és úgy gondoltam, ezzel vége is a történetnek. Azonban nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy lehet futni többet is, mint 1 óra. Akkoriban még a közelében sem voltam a rengeteg futós csoportnak (2-3 éve talán még nem is volt ennyi, akkor kezdődött az élet), motivációs meg mindenféle oldalnak, ami ontja a jobbnál jobb eredményeket, így azt gondoltam, ez csak nagyon különleges embereknek adatik meg. Azért csak kimentem futni napról napra, hétről hétre majd  nem sokkal később kimentem, hogy akkor 10 km, és futok.

Legnagyobb meglepetésemre 10 km összejött, megállás nélkül, 1 óra alatt. Az öröm hirtelen cselekedetre sarkallt és beneveztem a tavaszi Vivicittára. Barátnőm persze mellettem állt, ketten mégis könnyebb a felkészülés, így nekivágtunk. Rendszertelenül, ahogy esik úgy puffan, nem számít semmi, csak fussunk. Az eredményt csonthártyagyulladásnak hívták, amiből több, mint egy hónap volt kilábalni. (Egyébként ez viszonylag gyors gyógyulás, de teljes futásmentességet jelentett.)

Az első félmaratonnál nem volt sok cél, be kell érni, élvezni kell, és ha lehet, 2 óra 15-nél ne legyen több. 1:58 lett, ami persze magával is hozta a következő versenyeket. Kékes futás, terepverseny, aztán a sors fintora és egy hosszúra nyúlt 1 hónapos séta után ismét ki kellett hagynom összesen 3 hónapot. Tervben volt szeptemberre a Wizz air, októberre a Testébresztő 30 km-es távja, de végül novemberre regenerálódtam annyira, hogy a Balatonnál fussam a 2 félmaratont. Csuda jó hangulat, szép tó, és ismét 2 órán belül, más nem is lehetett a cél. Úgy gondoltam, tavaszra készen leszek a maratonra, így beneveztem a tavaszi Maratonfüredre. Persze ez elhamarkodott volt, így az esemény előtt visszaléptem. Helyette jött az újabb Vivicittá, a Kékes, a Délibáb, helyi versenyek, hosszú futások aszfalton, terepen, majd körbe a Velencei-tavat (egyedül, egy csapatépítő hétvégén, táncos mulatság után), majd a Wizz air.

Rég megvolt már a nevezésem a Spar Maratonra, készültem, de az utolsó héten már magamat is nehezen bírtam. Majd egy kollégám kemény szavai billentették helyre a fejem: "Kényszerít erre téged valaki?" Nem. "Akkor meg ne nyafogjál! Fél órája vagy itt, és mást sem csinálsz." És igaza volt, pedig utálok nyafogni, panaszkodni, nem is nagyon szoktam. És onnantól nem is csináltam.

Szombaton felmentem Pestre, átvettem a rajtszámom, letettem a csomagom, és igyekeztem nem gondolni a vasárnapra. (Persze, ne gondolj a fehér elefántra...)

A szüleim feljöttek szurkolni, aminek nagyon örültem, jó tudni, hogy kereshetem majd a szurkolókat a pálya mellett, és hogy bármi is történjen, lesz segítség. A rajthoz beállva az izgalom a tetőfokára hágott. Persze már kb 2-3 hete nosztalgiafutásaim voltak (mikor elkezdtem, mikor először kimentem, mit hallgattam, hogyan mentem, milyen cipő volt stb.), de eszembe jutott, hogy nem gondoltam volna, hogy ez megtörténhet, hogy készülök lefutni egy maratont. Hogy ott állok a rajtban, hogy mindjárt elkezdődik.

Aztán elindultunk, és elkezdődött az öröm. Tömeg, éljenzés, "szépek vagytok, gyorsak vagytok", zene, opera, fúvós, Duna, Parlament, pacsi, Margit-híd, pacsi, alagút, Lánchíd, pacsi, a fejemben pedig arcok, emlékek, élmények, akik velem voltak, akik velem futottak, akik biztattak. Benyomások, színek emberek, hangok, ima, zene és nagyon sok lépés.

Nettó 3:55:38

30-tól vártam a falat. Az még ismeretlen terület volt, és féltem, mert túl gyorsan haladtam, tartottam tőle, hogy egyszer előttem lesz, és nincs tovább. De a fal nem jött 32-nél, 36-nál, még a Nyugatinál sem. Egyre több embert láttam szélen nyújtani, belesétálni, azon kaptam magam, hogy én vagyok az, aki biztató szavakat mondok elhaladtomban, de a fal sehol. Boldog voltam, mosolyogtam, és a Hősök terénél elhittem, ez meglesz. Nem sírsz, nem sírsz, azt nem lehet, mert akkor nem tudsz futni, és azt még kell egy kicsit. Olyan jó, dübörög az Apuveddmegnekem, és én táncolva futok. Itt a vége, hol van már a vége, jaj, ne legyen már vége, bár azért nem bánnám, ha megállhatnék már, ott a cél, és 3:58 van az órán, és akkor ez megvan méghozzá úgy, ahogy csak a merész álmaimban hittem, ez belül lesz és cél és felugrás és érem és ölelés, és győzelem!

Hát így történt. Eddig a pillanatig, majdnem 3 év alatt.