Amikor neveztem erre a versenyre, már megvolt az UTT-s nevezésem, így elég nagy dilemmát okozott, hogy be merjem-e vállalni 4 hétre az első igazi ultrámra a másodikat. Nézegettem a kiírást, hogy a verseny maga a Spartathlont igyekszik megidézni (246 km Athén - Spárta), hasonló hangulatot teremt.
Úgy döntöttem, mi történhet, a meg kell hmhmhm hát meg kell hmhmhm, szóval neveztem. 
A felkészülésem hasonlóan alapos volt, mint eddig (ez a mennyiség a szakkönyvek szerint kb. a félmaratonhoz lenne elég szűken) úgyhogy volt miért izgulni. Úgy gondoltam, itt az idő teljesen magamtól teljesen magamért futni. Nem volt csapat, se tábor, se biciklis kísérő, egyedül apukámékkal találkoztam kb. 10-15 kilométerenként.
Pénteken értünk le Szekszárdra (nem tudom kihagyni, de legalább 5 embernek, amikor mondtam, hogy hová megyek, teljesen máshogy folytatta volna a szót... a fantázia... 
) és a hangulat már a megnyitón magával ragadott. Találkoztam néhány ismerőssel, akikkel a Tiszán már együtt futottunk, jó érzés volt, hogy már nem vagyok teljesen kívülálló. 
) és a hangulat már a megnyitón magával ragadott. Találkoztam néhány ismerőssel, akikkel a Tiszán már együtt futottunk, jó érzés volt, hogy már nem vagyok teljesen kívülálló.
Aztán szombaton rajt. Meggyőződésem, hogy a szüleim kiskoromban sz@rban fürdettek, mert ekkora mákot, hogy a kánikula kellős közepén 24-26 fok legyen a nappali csúcs, még nem látott a világ, de bejött.
És a futás: Az első pillanattól kezdve élveztem minden percet. Szekszárd gyönyörű dombjaitól a Sió és a Duna gátján át Baja utcáit, mindent. A gáton persze megint eszembe jutott Pelikán elvtárs - végre jó folyónál, hogy a vízszint csak nő, én meg csak futok, de ugye ez van. Ürge nem volt
Viszont meglepő élmények annál inkább. Például egy tehéncsorda, akit pont mögöttünk kezdett el kiterelni a gazda, az utánam jövőknek 2-3 percet biztos kellett várniuk, amíg az állatok elvonultak.
2 órán keresztül nem hallgattam zenét, csak magamat, a gondolatokat. És bár izgalmas társaság vagyok, itt már jól esett egy kis zene, szóval a kedvencekhez nyúltam. Jött Alvin és Lord és Aurora és Junkies, Janis Joplin, Hillsong. Igazi vegyes vágott.
Ahogy teltek a kilométerek, egyre jobban éreztem, hogy feltöltődöm. Persze a testem amortizálódik, de sokkal-sokkal többet kapok vissza, mint amit elvesz. A 75. kilométer környékén elment a GPS. Ekkor legyintettem, hogy úgyis mindegy, nem ez a lényeg. Ahogy ezt kimondtam, annyira felszabadultam, hogy futás közben elkezdtek hullani a könnyeim. Nem a fáradtság, az öröm könnyei, a hála könnyei, hogy itt vagyok, hogy én vagyok, és hogy ez jó! Ilyet még sosem éreztem.
A célhoz közeledve egyre inkább szárnyaltam, az utolsó kilométert úgy tettem meg, mintha az első lett volna. Csodás érzés. A célban már vártak, és öröm és gratulációk, ölelések....
És bár nem számított az idő, azért volt egy elképzelésem, hogy mit szeretnék; 9,5 órát. Éreztem, hogy ennél ez most jobb lesz, így is lett, 8:56 perccel értem be, Bőven a Korinthosz szintidőn belül. És ha már számok, női abszolút 13. hely, korcsoport 1. helyezés. De ez most tényleg csak mellékes. Életem legnagyszerűbb futása volt. Csak hálás tudok lenni!
Megjegyzések
Megjegyzés küldése