Nem. Naná, hogy nem tudtam megállni, hogy lemenjek a Balatonhoz. Gondolkodtam rajta, hogy is legyen, és aki ismer, az már borítékolta is, hogy úgyis megyek, de a szervezést csak csütörtökön este kezdtem.
Telefon Annamarinak; jössz holnap a Balatonhoz? Jövök, de vissza kell érnem szombat 3-ra Pestre. Szuper! Legalább lesz kontroll, hogy ne menjek többet, mint amit kellene. Mert az már hetekkel ezelőtt nyilvánvaló volt, hogy ez most nem az én versenyem, de annyira bíztam a csodában, hogy a nevezésemet már csak április végén akartam visszamondani, akkor meg már nem lehetett. Szóval voltam én, aki hosszúban nem gondolkodhat, meg egy nevezés az UB-ra. Nem a legjobb kombó. A cél csütörtökön: futok 20-at.... vagy max 30-at. Aztán ez a szám óránként változott a 10 és 100 között. Az azért merész lett volna így utólag. Péntek este alakult ki a végső terv: Balatonfüred és 44,5 km. Annyiért már érdemes beszállni, de a lábam se lesz sokkal ergyább, mint most. I hope so!
Izgalom este nem volt, minek is lenne, a Balaton mesés, a naplementét pont nem kaptuk el, de a fények még így is izgalmasak voltak. (Ja, hogy azt elfelejtettem, egész héten a Felvidéken voltam gyerekekkel, 5-re értünk haza Egerbe, és fél 6-kor tudtunk lesprintelni a Balatonhoz, Siófokra.)
Szóval még mindig csalhatatlan örök szerelem, az illat, a fények, a szellő...tényleg megfoghatatlan.
Aztán reggel irány Aliga. Gyors rajtszámátvétel, aztán ténfergés, kacsamama 7 kiskacsával a parton totyog, a nap még alacsonyan, a csapatok már indulnak, az egyéniek átszellemültek. Ki beszélget, ki félrevonul, én a kedvencemet teszem: figyelek.
Komolyan átfut rajtam, hogy megyek, amíg csak tudok. Fejben megtervezem, kinek hová kell majd telefonálni, ki honnan melyik kulcsot tudja elhozni... ez az agyalás Keneséig tart majd ki.
Szól a taps, ki hányszor, kinek az első, (a kezem itt fel kellene tennem, de nem merem) egyre nagyobb taps... 8-9-10-11... hihetetlen. Itt nincs ugribugri a rajtnál. Csak figyelem, koncentráció, feladattudat, alázat, tisztelet. Egymás és a táv iránt.
Aztán elindulunk, és hallgatom a fesztelen beszélgetéseket, teljes nyugalommal. Mert ők tudják, én is tudom, hogy a neheze még messze, s hogy addig csak el kell tölteni az időt, megtenni a távot. Azt a pillanatot, amikor már nem kell a szó, csak a léptek és te, de ez még távol. Előttem fut hosszú kilométereken át Gilles Pallaruelo. 12. UB-je. Igen motiváló követni, még ha tudom is, hogy nem sokáig tarthat. Utána egy mókás párossal akadok össze. Megpróbálnak meggyőzni, hogy megy az majd tovább is. Majdnem sikerült nekik, de ekkor már éreztem, hogy bokától térdig kezdi a nyilallást. Inkább nem, de pacsi!
Nem sokkal később 32 km-nél futottunk össze Verával. A rajtban láttuk egymást, utána sokáig nem. Ez ebben a szép. Többek között. Beszélgetősen, néha nevetgélősen, de a részemről egyre fájdalmasabban teltek a kilométerek, ekkor értettem meg, hogy akarhatom én nagyon, még akármi is történhet, de a testem ezt nem bocsátaná meg. Mi meg elég jóban vagyunk, ha még harmonikus kapcsolatot szeretnék vele ápolni, hallgatnom kell rá!
Furcsa ez az egész, mert úgy elmenni egy versenyre, tudod, hogy kiszállsz... ugyanakkor ha arra gondolok, hogy nem hagytam ki az élményt, futottam egy jót, tanultam megint egy más szempontból magamról... sajnálnám nagyon, ha nem jöttem volna.
Szóval vissza. A hőmérséklet fokozódik, a hangulat kiváló. Már a hangulatjelentés szerint, de egyébként 1-2 kivétellel tényleg csak mosolygós embereket látok. Olyan meleg van, hogy a só kristályként ül ki a karomra. Később majd érzem tapintásra is. Mintha homok lenne, de megkóstoltam. Só volt. 😉
Lassan beértünk Füredre, és nagyon örültem, hogy mentem, meg annak is, hogy abbahagyhattam. Egyiknek sem kevésbé, bár azért még Dörgicséig lehetett volna.... állj le!
Verát útjára indítottam nagy hajrával, innentől csak a checkpointon követem.
Ezután séta vissza, találkozás Marissal, aki nagyon ügyesen nem törte össze Jencit (ő a szállítóeszközöm), aztán mehettünk fagyizni. 3 gombóc, az a tuti, gyorsan lecsúszik.
Visszafelé vezetve döbbentem rá, hogy kocsival is 45 perc az út Aligáig. Ezen eddig sosem gondolkoztam. Tökre soknak tűnt. Többnek, mint előtte, pedig akkor 4,5 órát vett igénybe. Teljes időzavar és agyikus érthetetlenség.
A rajtközpontba visszaérve leadtam a chipet. A lány nagyon megértő-szomorúan nézett rám, megvigasztaltam, hogy ez volt a terv, szóval semmi gond, ő pedig megvigasztalt, hogy nem én szálltam ki elsőnek. Tudom, hogy nem versenyeztem, de akkor is... na! Eljöttem egy nagyon drága pólóért meg egy üveg Varga-féle Egri csillagért. Tisztára megérte! 😊
Gyors lábmerítés a Balatonban, teljesen kicserélt a 3 perc. A saját tapelesem bírta az egész hetet, magam sem értem hogy, de nagy szerencse, mert így legalább már a másik lábamon is éktelenkedik egy hatalmas fehér csík, ami a másikon Róma óta most kezdett el halványodni. Sebaj, sose halunk meg! 🙂
Pestre visszatérve Dés megy, mint rendesen. Nem is értem, hogy lehet mérgelődni a dugóban, csak őt kell hallgatni. Kerecsendnél dupla szivárvány, az egyik alatt át is megyünk. Kívánok.
Aztán amiről nem szokott szólni a fáma, mint a sátoros cigány 4 zsákkal bicegve felvonszolom magam a 7.-re. Mint mindig. Hát így múlik el a világ dicsősége. Vagy mégsem? 😉
Oda kell átmenni
Megjegyzések
Megjegyzés küldése