Brutálkodás 7.0

Történt egyszer, hogy képet láttam egy saras emberről. Majd teltek a hónapok, futni kezdtem, és én is sarassá váltam. Idén ez ötödjére esett meg.

A Brutálfutás mindig az év leginkább várt eseménye számomra. Év végén nőttön-nő a feszültség, idén ez fokozottan igaz volt. Reggel állásinterjú, 3 és fél órán keresztül, utána spuri apáékkal Nyáregyházára. A levezetendő feszültség tehát megvolt, arra az első 150 méteren jöttem rá, hogy nagyobb is mint kellene.

Érkezés után találkoztunk Esztivel, immár hagyományos a közös futás. Apukámnál a kürt szintén hagyományos hangos darab.

A rajt előtt szól a Hell bell, tényleg ezt vártam már mióta!

Aztán kürt, cipő fel, 3 bogáncs rögtön utat tör. És futás! Nyilván addig szarakodok a cipővel, hogy mindenki elmegy, de viszonylag hamar utolérem a népet. A pulzusom már most az egekben, de átveszem a vezetést a nőknél. És jön az első akadály, a sár a dzsuva! Itthon vagyok. De valami nem kerek. A pulzus nem csökken, fáj, szúr, azért megyek, mert kell a döntő! Csupa sár vagyok, már köpöm orron szájon! Imádom, de ez most akkor sem jó.

Aztán az erdőben megeleőz egy nő. Nagyon. Ha akarnám, sem tudnám utólérni. Nem is akarom. Vissza a brutálpályára. Az időt elengedem, de azért figyelek hátra, hogy más ne menjen el mellettem. Élvezem a pályát, de közben a rosszulléttel küzdök. Nem szeretem az ilyet, de érzem, hogy a határon vagyok, pulzus még mindig piszok magasan. A meleg sem sokat segít, de azért jó. Baromira kettős az egész. Aztán szögesdrót akadály, végig gurulva, felállok, kell pár másodperc, amíg a világ befejezi a mozgást. Innen már csak a cél van hátra. 50 perc. Sose volt ilyen pocsék időm, de így is 15. helyen bent vagyok a döntőben, futam 2. helyezettként. A speeker mondja, hogy a drót után még sajnálta az egri futónőt. Ez vagyok én. Olyan jó, amikor mondja!

Van 40 percem kipihenni magam. Átsuhan az agyamon, hogy kihagyom a döntőt, de bármilyen pocsékul is vagyok, ezt gyorsan elhesegetem. Próbálok pihenni, feküdni, a versenyre koncentrálni, most nem nagyon megy. Esztinek mondom, hogy velem most nem kell számolnia az esélyesek között, menjen, ahogy tud.

Beállunk ismét a rajtba, jön a harang, de jó, azért végig kell menni. A cipőt utolsónak veszem fel, a mezőny el is hagyott, próbálok előzni, de érzem, hogy ez nem az az esemény. És akkor váltok egyet fejben. A döntőben vagyok, dobogó már úgysem lesz, elkezdem élvezni az egészet. Minden akadályt! Futok, közben vigyorgok, bratyizok a rendezőkkel, ők is vigyorognak, tök utolsó helyen futok, a slaggal még ott is kapom a vizet, ahol már nem kellene, a palánkon egy srác a kezét nyújtja, tiszta úrinő vagyok, csak ne lógna sár az orromból! Azért megy a vigyor és a hálás köszönet. A csúszásnál mondja a pasi röhögve, hogy hajrá, menjél már, mondom jól van már, erre megküldi az arcomba a slagot, piszkosul élvezem! Trappolok a sárban, rettentően lassan, minden pillanatot kiélvezve!

Aztán váratlanul utolérek egy srácot, mondom neki, hogy hé, az utolsó helyet lestopiztam. Erre ő, hogy sérült. Mondom, akkor megyünk együtt, mert a pozíciót nem hagyom veszni! Együtt szaladunk, mászunk az utolsó akadályokon. A végén jár a pacsi! 35 perc, ilyen pocsék még ez az idő se volt soha, de ilyen vigyorgós élvezkedős sem az élmény! Mert ha mást ad, mint amit vártunk, még nem biztos, hogy rosszabb, csak más. Lehet az jól más. Mindig kell egy felismerés. Mert ahogy olvastam ma Simonyi gondolatát, a futás egy olyan tükör, amibe nem lehet nem belenézni. Ma is sokat mutatott magamról. Még akkor is, ha ez játék. Játszani is csak komolyan lehet!

Azért, jövőre dobogó, de már tényleg!