Bátorkodtunk futni egyet

Februárban Eszti barátnőm küldött egy linket a Bátor Táborról. Április 30-án 15 x 60 km születésnapi futás. Azt mondta, ez pont nekem való. Nem volt ellenvetésem, így írtam a Tábornak, hogy szívesen lennék én is jótékony futó ezen alkalom apropóján. Idén terv volt az ultra, és ha ez nem is az az igazi 100-200 km-es verseny, de egy félmaratonnal már mindenképp több, mint az eddigi leghosszabb futásom, úgy gondoltam hát, ennél jobb alkalom sosem lesz.

Amikor jelentkeztem, csak nagyjából sejtetettem, hogy mi is vár majd rám. A Bátor Táborról tudni kell, hogy krónikus, súlyos beteg gyermekek élményterápiás táboroztatásával foglalkoznak, alapítványként működnek, így különböző sporteseményeken azzal szereznek támogatást, hogy azok, akik jótékony sportolónak jelentkeznek, vállalják, hogy adományokat gyűjtenek a tábor számára. Erre az alkalomra 15 fő jelentkezését várták, és legnagyobb meglepetésemre bekerültem a csapatba. A célösszegem 150.000 ft volt. 

És mondhatnám, hogy innen már történelem, de nem. Az elmúlt két hónapban fenekestül felfordult velem a világ. A gyűjtést márciusban kezdtem el, a barátok, ismerősök, (TI :) ) pedig az első perctől kezdve támogattatok, lelkesítettetek. Nem győzöm ezt elégszer megköszönni. Nem csak az anyagi támogatást, hanem azt a biztatást is, amivel nap mint nap találkoztam. Az első napok után elkészült az első interjú. Nem szerettem volna nagy dobra verni ezt a dolgot, de örültem, hogy van érdeklődés.  Az első interjút követte a második, majd a harmadik, majd tv, és még egy tv  (Ezzel kapcsolatban egyébként komolyan vívódtam, mert nem szerettem volna, hogy sok legyen, sok legyek, de aztán egy jó barát eszembe juttatta, hogy itt most nem én vagyok a lényeg, hanem az, hogy a tábor híre eljusson olyanokhoz is, akikhez eddig nem. Igazad volt, köszi! :) ) Marczis Dáviddal, aki a Vivicittán futott a Bátor Tábor színeiben, már el sem akartuk hinni, hogy ennyire meg tudjuk mozgatni egy jó üggyel az embereket. 

Aztán szépen lassan összetettétek, összetettük az összeget, mely jelenleg 228.000 ft, és még ebben a pillanatban is nő! Még egyszer és ezerszer: Köszönöm! 

Réka és Heidi bébi 

Aztán a múlthéten már nem tudtam nem foglalkozni a futás gondolatával. Nem volt egyszerű a dolog, mert azt sem nagyon tudtam hol áll a fejem, aztán hétfőn éreztem, hogy itt nátha van, szóval nem is futottam egy métert sem. Ideálisnak nem mondható állapotban jött el a péntek, amikor is arra ébredtem, hogy leszakad a derekam. Mert mikor máskor, ilyenkor kell ennek megtörténnie. A liftünk ugyanis nem működött a héten, én pedig biciklivel jártam, mert az autóm szerelőnél volt, tehát jobb vállamra csapva baktattam nap mint nap a hetedikről le a hetedikre fel. Meghánytam-vetettem a dolgot, kikértem szakértők véleményét, aztán arra jutottam, hogy egy este alatt nagyon sok minden történhet, ujjnyi vastagon bekentem a derekam Biofreezzel, aztán vártam a csodát. 

Reggel úgy éreztem, csoda ugyan nem történt, de járni elég ruganyosan tudok, így megyek, futni kell. Nem azért gyűjtögettem, lelkesítettem, osztogattam, hogy ne fussak. Unokanővéremék kivittek a reggeli indulás helyszínére, a XVII. kerületbe, és könnyes búcsút vettünk. Ekkor már nagyon izgultam, de sejtettem, hogy ez kb. az első 5 méterig fog tartani, mert utána majd lihegek, és a túlélésért küzdök. :)

A főtéren ekkor már ott volt a Bátor Tábor zászlaja, és alatta gyülekezett a csapat. Az első gondolatom természetesen az volt, hogy mi a fenét keresek én itt, és hát a második is. De aztán mindenkinek bemutatkoztam, és rájöttem, hogy nagyon kedves, jó szándékú népekkel hozott össze az élet. A kötelező eligazítás után kb. fél 8-kor indultunk el. Mivel nem volt saját kísérőm, így Timi apukájáékhoz pakolhattam be azokat a dolgokat, amikre szükségem lehetett út közben (víz, energiagél, banán, vazelin, müzli, magnézium, futószoknya, váltás póló és persze a Biofreezze). Nyilván a felére sem volt szükségem, de sosem lehet tudni.

Indulás előtt a csapat

A vége után 

Az első 10 km-en teljesen együtt haladt a csapat, jó hangulatú beszélgetések, nevetgélések törték meg a csendet, 5:40 - 6 perces km idővel haladtunk. Magam is meglepődtem, hogy még én is beszélgettem, pedig titkon tartottam tőle, hogy a megszokott antiszoc futó leszek, de ez nem olyan volt. Csupa jó ember, nem lehetett hallgatni. Timivel nagyon egy tempót mentünk sokáig, így lehetett csacsogni. Ekkor már rájöttem, hogy a Gödöllői-dombság, az bizony dombokat takar, és a domboknak van egy olyan furmányos tulajdonsága, hogy felfelé bizony emelkedő. (A lefelé lejtővel valahogy nem volt bajom.) Persze itt még ezt nem éreztem gondnak, csak úgy szaladtak a kilométerek. 

Az első váltópont Isaszegen volt. Azért váltó pont, mert volt, aki csapatban futott, ők itt cseréltek, valamint volt frissítés, banán, izoital, csoki, víz, ami kell. A szervezők nagyon kitettek magukért, rettentő jól esett minden falat - vagyis inkább korty, mert a falattól féltem, hogy viszontlátnám két kanyarral arrébb. 

Az első nehézség ez után jött, ugyanis töredelmesen bevallom, össz-vissz két hosszú futással (meg aerobikkal) készültem erre az eseményre, így szegény testem teljes joggal gondolta, hogy ok, futott 16,5 km-t, aztán jön a pihi. Hát nem, még a java csak most jött. Ha belegondolok, hogy 150 éve lóvasúttal is ez már sokkal gyorsabban ment... 

A következő 14 km is viszonylag gyorsan elment, bár itt már leszakadoztunk, mindenki futotta a tempóját. Én ráálltam a kényelmes 6 percesekre, és kizökkenthetetlenül tartottam magam hozzá. A következő pihenés 30 km után következett Dányban. Itt jött a nadrág szoknyára cserélése, amit a fiúk úgy kommentáltak, hogy akkor most ők fognak lemaradni, Köszi-puszi! :)

És persze volt ivás és a kihagyhatatlan Biofreezze (eskü, nem kapok érte jutalékot, de megmentette az életem), már nem csak a derekamra, hanem a térdemre is. A derekam itt már voltaképp nem is fájt. Csak minden más. 

A holt ponton való átlendülés

Ha 15 km után nehéz elindulni, akkor 30 urán kifejezetten sz... pocsék. Tudtam, hogy le fogok szakadni, de nem bántam, úgy gondoltam, akkor most jön a zene, meg az életem átgondolása. Nem így történt, mert Gábor, aki biciklivel kísért minket, ekkor mellém tekert, mert látta, hogy a szétesés szélén vagyok. Jól látta. Nem sokkal később mellém futott Misa, és így jó társaságban néha még az én beszédemmel is gyorsan telt a táv.

A harmadik megállónál már ultramaratonistaként álltam meg, és Isten látja lelkem, elég is lett volna ennyi, de ugye még a negyede hátra volt. Ahogy októberben a maratonon nem volt holtpont, úgy volt itt. Kb. 15 km-en keresztül. Gábor végig szóval tartott, vagyis beszélt. Profi lettem az appok tekintetében, de az igazat megvallva nem tudnám visszamondani. Bocsánat! :) Ezekben a percekben (órákban, napokban?) gondoltam a legtöbbet azokra, akik támogattak. Igyekeztem mindenkinek az arcát, az ismeretleneknek a nevét magam elé képzelni, kik azok, akik bíztak bennem, akik számítottak rám. Sok-sok erőt adott!

A pillanat, amikor ultrába léptem

Hatvant elérve tudtam, hogy meglesz, innen már féllábon is, bár a városon belül haladt az utolsó 10 km. Eszembe jutott Lackó haverom, mint mindig, amikor a feladás megkörnyékez. (Mit mondanék Lacinak; futottam 55 km-t, de az utolsó 5-re beszálltam egy kocsiba? )

A városon belül már végig együtt maradt a csapat, és ahogy közeledtünk a táborhoz, úgy nőtt bennem az erő. A város közepén megláttam Apát és Ágit, könnyes szemmel álltak a biciklijük mellett, és szurkoltak. Utána azt hiszem a csapat után tekerhettek, mert a táborban ott voltak az érkezésnél. 

Az utolsó kilométerre befordulva már nem éreztem fáradtságot, csak azt, hogy itt van, hogy megérkeztünk, hogy megcsináltam, megcsináltuk. A táborba érkezést nem tudnám tökéletesen visszaidézni, csak benyomások, érzések, színek és hangok kavalkádja. A gyerekek és szülők együtt skandálták, hogy "köszönjük", szólt az "Aki itt fut, az bátor, hajrá Bátor Tábor", és megannyi gratuláció, taps. Bármerre néztem, mindenki a könnyeit törölgette. Csak én nem! Jaj, dehogynem, végigbőgtem az egészet! Hatalmas élmény volt, anyukám sírva borult a vállamra, a csapattal összeölelkeztünk, teljes örömmámor! 

A cél után masszőr és rengeteg szénhidrát (értsd: péksüti) várt minket, mindkettő nagyon-nagyon jól esett, igazi feltöltődés. 

Nagyjából 45 percet kaptunk pihenni, aztán jött a hivatalos zárás, ahol egyenként felolvasták a neveinket, a gyűjtött összeget, és mindenki kapott egy emlékérmet a futásról, mindenkit nagyon megtapsoltunk. 

Életem egyik legemlékezetesebb napja, az biztos. Amikor a zuhany alól kijöttem, azt mondtam, soha többet. Dia persze rögtön rázta a fejét, hogy fölösleges is megtenni az ilyen kijelentéseket. Igaza lehet, mert nyilván eltelt két nap, és már egész máshogy látom. Vannak tervek. :) 

Óriási élmény volt, amiért köszönet mindenkinek aki a részese volt bármilyen formában is.

És akikkel együtt futottunk:

A csapat