Vállalna valaki 50 km-t? 64 lett, maradhat?
Avagy az első UB-m története.
Az úgy kezdődött, hogy tavaly eldöntöttem, valahogy ott leszek idén a Balatonnál.Volt szó párosról, aztán lemaradtam, csapatról, és szintén lemaradtam, majd ismét páros, de nem jött össze, és egészen csütörtökig abban a tudatban voltam, hogy kimarad. Aztán láttam egy kiírást, betegség miatt átadó 50 km. Rettentő sokáig agyaltam, mi legyen, aztán kb. 2 perccel később már át is volt szervezve a hétvégém: go UB!
A felkészülésem így arra koncentrálódott, hogy pénteken ne csináljam ki magam teljesen, aztán sodródás. Kb. semmit nem tudtam, hogy mi fog történni, de nem is különösebben zavart, annyi volt a lényeg; futnom kell.
Szombaton reggel el is indultam, és innentől kezdett egy tudathasadásos állapot létrejönni, ugyanis egy csapat ismeretlen, de nagyon jó fej emberrel találkoztam, akiknek Marczis Dávid dublőreként mutatkoztam be.
Az eredeti tervek szerint szombaton 13,5 km, vasárnap 40 km az enyém. 10 km-re a befutótól még váltottak volna, de ne szaladjunk előre.
Érkezés Csopakra, sofőröm überjófej, és ha lehet ilyen, akkor kb. mindenben az ellentétem. Ebből következik, hogy szétnevettem magam, élménydús utazás volt. Ukrajnai szervdonorság helyett a megbeszélt helyre juttunk. Tervezgetés, ismerkedés, és végre a Balaton! Hogy én mennyire szeretem...
Mellettünk a budapesti XII. ker. nyugdíjasai vígan nótáztak már 12-kor, és mivel közben mellettük száguldottak a futók, nagyon izgalmas kontrasztot hozott.
Aztán indulás Vászolyra, a cél Dörgicse, 13,5 km és az, hogy tartalékoljak másnapra. Németh Györgyit váltottam, ami tök jó, mert évek óta olvasom a Mindent a futásról nőknek blogját, de beszélgetni annyit tudtunk, hogy szia, én váltalak. Tartalmas, na!
A Balaton part lapos... de ez Káli-medence volt, ami nem az. De végre futottam! A bugi nagyon benne volt már a lábamban! Páran elmentek mellettem, aztán jöttek az emelkedők, ahol szépen visszahoztam magam. Egri leány, megy nekem az a dombocska!
A táj nagyon szép volt, és a déli parthoz képest kimondottan ingergazdag.
5:35 lett az átlag, féltem, hogy elfutottam magam, szóval hosszú nyújtás, majd irány Zamárdi és az ágy.
Ekkor már durván fújt a szél, de semmi volt a hajnalhoz képest.
Fél 9-kor alvás, hisz 4:30 körül kezdem a hosszút. Fél 1 körül óriási viharra ébredtem, és tiszta szívemből sajnáltam a kint lévőket. Aztán rájöttem, mindjárt magamat is sajnálhatom. Innentől nem volt alvás...
Fél 4-kor indulás Balatonboglárra. Kicsit ijesztő volt, hogy autópályán is 20 perc, de láttunk már ilyet, valahogy csak menni fog.
Az eső közben elállt, a szél viszont egyáltaĺan nem csillapodott. A váltásnál erről 2 felborult mobil wc és egy felháborodott csippantó ember árulkodott, miszerint: erről nem volt szó!
Itt láttam meg az első egyéni futókat. Azt hiszem ezt sem fogom elfelejteni...
5 óra előtt pár perccel kaptam meg a chipet, Tomától, akivel leutaztam, nem beszéltünk, de annyit még elkaptam tőle, hogy soha a büdös.... a folytatást sejtem. Ő kapta az eső nagy részét.
Indulás! Szél. Óriási! A tóból 10-15 méterre is kicsaptak a hullámok a lábamra. Kísérőm, Dóri, mindenben segített, azt mondta, kemény vagyok.
Jó volt a futás, nem volt igazán mély pont, bár érdekelt volna, kipihenten, előző napi futás nélkül, alvással hogy megy, de bírtam.
Aztán kiderült, nem leszek leváltva a vége előtt, mert aki váltott volna, nagyon lemerült az esti 30 km-en.
Meg is értem. Így lett 50 a 40-ből.
Örültem, hogy innen az enyém a buli.
Nem voltak nagy világmegváltó gondolatok, mélységek, magasságok. Egyszerűen örültem, hogy itt lehetek, hogy futhatok.
Az utolsó váltónál, 3,5 km-rel a vége előtt a speeker megkérdezte, van- e váltásom. Mondom, Lelle óta nincs (azt hittem, ott kezdtem). Rám néz: Lelle???
Nem tudom, milyen rendezvényen gondolta magát, azért volt itt, aki többet ment egy hangyányit.
Szóval lassan vége, ahogy lenni szokott, elkapott a FLOW, és repültem az 5:40-es kilométerekkel.
Csapatbefutó, fotók, ami kell, és innentől már történelem...
Nagyon jól éreztem magam, ezen a spontán ultrán, megnyugtat a Tisza előtt, hogy megy ez!
Avagy az első UB-m története.
Az úgy kezdődött, hogy tavaly eldöntöttem, valahogy ott leszek idén a Balatonnál.Volt szó párosról, aztán lemaradtam, csapatról, és szintén lemaradtam, majd ismét páros, de nem jött össze, és egészen csütörtökig abban a tudatban voltam, hogy kimarad. Aztán láttam egy kiírást, betegség miatt átadó 50 km. Rettentő sokáig agyaltam, mi legyen, aztán kb. 2 perccel később már át is volt szervezve a hétvégém: go UB!
A felkészülésem így arra koncentrálódott, hogy pénteken ne csináljam ki magam teljesen, aztán sodródás. Kb. semmit nem tudtam, hogy mi fog történni, de nem is különösebben zavart, annyi volt a lényeg; futnom kell.
Szombaton reggel el is indultam, és innentől kezdett egy tudathasadásos állapot létrejönni, ugyanis egy csapat ismeretlen, de nagyon jó fej emberrel találkoztam, akiknek Marczis Dávid dublőreként mutatkoztam be.
Az eredeti tervek szerint szombaton 13,5 km, vasárnap 40 km az enyém. 10 km-re a befutótól még váltottak volna, de ne szaladjunk előre.
Érkezés Csopakra, sofőröm überjófej, és ha lehet ilyen, akkor kb. mindenben az ellentétem. Ebből következik, hogy szétnevettem magam, élménydús utazás volt. Ukrajnai szervdonorság helyett a megbeszélt helyre juttunk. Tervezgetés, ismerkedés, és végre a Balaton! Hogy én mennyire szeretem...
Mellettünk a budapesti XII. ker. nyugdíjasai vígan nótáztak már 12-kor, és mivel közben mellettük száguldottak a futók, nagyon izgalmas kontrasztot hozott.
Aztán indulás Vászolyra, a cél Dörgicse, 13,5 km és az, hogy tartalékoljak másnapra. Németh Györgyit váltottam, ami tök jó, mert évek óta olvasom a Mindent a futásról nőknek blogját, de beszélgetni annyit tudtunk, hogy szia, én váltalak. Tartalmas, na!
A Balaton part lapos... de ez Káli-medence volt, ami nem az. De végre futottam! A bugi nagyon benne volt már a lábamban! Páran elmentek mellettem, aztán jöttek az emelkedők, ahol szépen visszahoztam magam. Egri leány, megy nekem az a dombocska!
A táj nagyon szép volt, és a déli parthoz képest kimondottan ingergazdag.
5:35 lett az átlag, féltem, hogy elfutottam magam, szóval hosszú nyújtás, majd irány Zamárdi és az ágy.
Ekkor már durván fújt a szél, de semmi volt a hajnalhoz képest.
Fél 9-kor alvás, hisz 4:30 körül kezdem a hosszút. Fél 1 körül óriási viharra ébredtem, és tiszta szívemből sajnáltam a kint lévőket. Aztán rájöttem, mindjárt magamat is sajnálhatom. Innentől nem volt alvás...
Fél 4-kor indulás Balatonboglárra. Kicsit ijesztő volt, hogy autópályán is 20 perc, de láttunk már ilyet, valahogy csak menni fog.
Az eső közben elállt, a szél viszont egyáltaĺan nem csillapodott. A váltásnál erről 2 felborult mobil wc és egy felháborodott csippantó ember árulkodott, miszerint: erről nem volt szó!
Itt láttam meg az első egyéni futókat. Azt hiszem ezt sem fogom elfelejteni...
5 óra előtt pár perccel kaptam meg a chipet, Tomától, akivel leutaztam, nem beszéltünk, de annyit még elkaptam tőle, hogy soha a büdös.... a folytatást sejtem. Ő kapta az eső nagy részét.
Indulás! Szél. Óriási! A tóból 10-15 méterre is kicsaptak a hullámok a lábamra. Kísérőm, Dóri, mindenben segített, azt mondta, kemény vagyok.
Jó volt a futás, nem volt igazán mély pont, bár érdekelt volna, kipihenten, előző napi futás nélkül, alvással hogy megy, de bírtam.
Aztán kiderült, nem leszek leváltva a vége előtt, mert aki váltott volna, nagyon lemerült az esti 30 km-en.
Meg is értem. Így lett 50 a 40-ből.
Örültem, hogy innen az enyém a buli.
Nem voltak nagy világmegváltó gondolatok, mélységek, magasságok. Egyszerűen örültem, hogy itt lehetek, hogy futhatok.
Az utolsó váltónál, 3,5 km-rel a vége előtt a speeker megkérdezte, van- e váltásom. Mondom, Lelle óta nincs (azt hittem, ott kezdtem). Rám néz: Lelle???
Nem tudom, milyen rendezvényen gondolta magát, azért volt itt, aki többet ment egy hangyányit.
Szóval lassan vége, ahogy lenni szokott, elkapott a FLOW, és repültem az 5:40-es kilométerekkel.
Csapatbefutó, fotók, ami kell, és innentől már történelem...
Nagyon jól éreztem magam, ezen a spontán ultrán, megnyugtat a Tisza előtt, hogy megy ez!
Megjegyzések
Megjegyzés küldése