A Kékes csúcsfutás az első versenyek között volt, amin indultam, és meg is fogadtam, hogy többet nem megyek a tájékára sem. Így esett ez egymás után négyszer, idén ötödször. Természetesen most is, meg ne törjön a hagyomány!
Reggel az ablakon kinézve konstatáltam, hogy nem lesz rossz az idő a csúcstámadásra. Eddig ugyanis minden évben lerohadt rólunk a gatya, most az esőre is volt sansz. Mondjuk akkor meg fülledt a levegő (meg az erotika...a-a-a ) semmi se jó sohase- Pontosabban minden jó, mert úgyis felmegyünk!
Már az odaút mókás volt, mert Kerecsenden jutott eszembe, hogy nem akarok bemenni Gyöngyösre, szóval a Waze jól megmondta, merre menjek legrövidebben Mátrafüred felé. Naná, hogy a visontai hőerőmű ipari területén keresztül! Jó, bevallom, a magánterület tábla gyanús volt, de megnéztem, a kék vonal a rajthoz vezetett. Szóval munkagépek sosem látott hatalmas fajtái és egyéb épületek között sikerült Abasárra jutnom, Csak kicsit éreztem úgy magam, mint egy thriller nyitó jelentében...
Na de! Érkezés, gyors rajtszámátvétel, aztán - hol máshol - a wc előtt találkoztunk Esztivel. 2 hét múlva Brutál, oda is megyünk, ez most félig meglepi találkozó volt, ami nagyon jól esett.
A rajtban hatalmas tömeg, ami itt azért volt szokatlan, mert az utóbbi két évben VIP első soros indulók voltunk Rékáékkal és a babakocsival, na de az most nem volt.
Szóval indulás. Nem sok cél volt, csupán annyi, hogy jobbat menjek, mint tavaly. És a mondás, ami ide tuti igaz: Lassú kezdés után egyenletes lassulás. De: futva! És ez volt a lényeg! Mostanában igyekeztem elég sokat szintezni, így annyira nem féltem a felfelétől (azért csak 670 m szint), legalábbis Mátraházáig. Ott kezdődik igazán a verseny. Addig jókedvűen mentem felfelé, 6:30 körüli ezreket tudtam tartani, minden kisgyerekkel pacsiztam, a suhanjosokat, seniorokat, babakocsisokat tapsoltam, biztattam, szóval olyan igazi pimpike futás volt. Aztán jött az utolsó 3 km. Erről a versenyről azt kell tudni, hogy addig is szívás, de ott kezdődik igazán a mélytorok. Kilométerenként kb. 100 m szintet hoz, a vége pedig a sípályán fut. Csak a pálya, mert én ott pl. már csak másztam....
Még Mátraházán volt egy olyan elképzelésem, hogy meglehet az 1:20. Ez nekem olyan álomhatárszerű, édesapám is beleültette a bogarat a fülembe, így az volt a cél. Hát azt a nagymonológot, amit a fejemben lejátszottam, senkinek nem kívánom, hogy végighallgassa. Ment a meg tudod csinálni, a ki, ha te nem, a most van itt a lehetőség, haladj már meg minden, ami kell. Ennek köszönhetően az utolsó 500 méteren elkezdtem valóban haladni, na nem óriás tempóban, de nem maradt benne, semmi, ebben biztos vagyok, és mint általában, ez nekem így pont jó. A vége 1:20 :56 lett, szóval csak megvan valami olyasmi :)
Merthogy a mai terv úgy nézett ki, hogy egy nagyon régóta dédelgetett úton megyek le a hegyről. Egész pontosan a Kéken Sirokig. Ez 22 km, ami úgy kapásból nem tűnik soknak,(na erről 1 órán belül megváltozott a véleményem), így aprólékos logisztika után nekiindultam. (Logisztika alatt értsd: Apukámék vissza Mátrafüredre, onnan a kocsimat át Sirokba, kulcs lead a Vendéglőben Klári néninek. Mi sem egyszerűbb. De nem tudták, hol a kocsi, hol a Vendéglő és ki az a Klári néni... mindent megoldottak, szóval köszönet!)
A Kékesről az út meseszép. Sorban jönnek a kövek, a legtöbbről bármerre nézel, az egész ország a lábaid előtt hever. Az erdő csodás, a levegő enyhén párás, de kifejezetten kellemes, a hangulatom - bármennyire is kifutottam magam felfelé - szuper!
 |
| Erzsébet-szikla |
Bár futni nem mindenhol lehet már az elején sem, azért próbálkozom. Enyhe nehezítő körülmény, hogy a bal bokám megint vacakol, néha úgy sikerül talajt fogni, hogy kifejezetten fáj, de azért még ez a tűrhető kategória. Lassan be is járatódik, akkor a jobbat fordítom magam alá, pár szökkenés után helyre is áll. bevallom, ekkor már néha anyáztam. Aztán 3 km után jön az első emelkedő. Amit tudtam, tudtam, persze, csak nem sejtettem! Túráztam már erre, de valahogy sétálva az emelkedő, a kavics, a szikla, nem olyan nagy ellenség, mint amikor az ember futva teljesítené a távot. Szóval emelkedő, nagy, köves, nagyon köves, majd ereszkedő, meredek, köves, nagyon köves. Ez kb 13 km-ig váltogatta egymást. Hogy magamat szidtam-e jobban, vagy azt, aki ide tette a köveket, magam sem tudom, de aztán rájöttem, hogy igazából minden megy a maga kerékvágásában. Mert nézzük csak: a hegy teszi a dolgát: meredek. A kavics teszi a dolgát: csúszik. Az eső teszi a dolgát: esik. A csalán teszi a dolgát: megcsíp. Vállig. Én teszem a dolgom: haladok és anyázok. Jó, a második nem lenne a dolgom, de néha muszáj. A recski bekötőút most is csábító, ha arra lemennék, már végig műút lenne.... De az meg nem én lennék, szóval baktatok hol gyorsabban, hol lassabban.
Közben persze eszemben volt a füzesabonyi, a káli és a karácsondi medve, minden neszre figyeltem, s vártam, hogy mikor bukkan elő a málnásból a nagy barna. Mert a medve nem játék, de akkor sem biztos, hogy lefeküdnék halottnak álcázva magam, mert ha elképzelem, hogy a nyakamba szagol.... hát maradjon mozdulatlan az, akinek 2 édesanyukája van....
Maci helyett az egyetlen állat egy hatalmas szarvasbogár volt. Tőle csak kicsit féltem... Meg a csalán. Az embertelen mennyiségű csalán! Reumás tuti nem leszek, de szerintem az utódaim sem 5 generációra előre...
 |
Kékes és Sirok közé két forrás volt kijelölve, a Jóidő és a Remete. Én erre valahol számítottam, így 7 dl folyadékkal vágtam neki a kis futásomnak, valamint egy energiagéllel (ami kiderült, after, és nem during). És igen, tudom, egy felelőtlen ember vagyok, meg is érdemlem, hogy egyszer totemet állítsanak valamelyik erdőben az emlékemre, na de na! Szóval 15 km környékén kezdtem vattát köpni, az egyik nem működő forrás posványos állott vizét azért megkóstoltam, de amikor láttam, hogy egy 16 lábú valami lény is azt teszi, inkább feladtam ezt a műveletet.
Épp egy csendes részen haladtam, amikor nagyon furcsa morgás szerű zajra lettem figyelmes. Ijesztő, mélyről jövő. Azt hittem, az ég, de nem az volt. Most, később az is. Futottam pár lépést, ismét hallottam. Kellett hozzá 2 perc, hogy rájöjjek, a hasamban keres kiutat a gél... Nem találta most meg... ;)
Épp egy csendes részen haladtam, amikor nagyon furcsa morgás szerű zajra lettem figyelmes. Ijesztő, mélyről jövő. Azt hittem, az ég, de nem az volt. Most, később az is. Futottam pár lépést, ismét hallottam. Kellett hozzá 2 perc, hogy rájöjjek, a hasamban keres kiutat a gél... Nem találta most meg... ;)
Aztán egyszer hirtelen a semmiből ismerős ösvényre lettem figyelmes.
Gazos-kőre már túráztam Sirokból, és emlékeztem, hogy akkor is lenyűgözött a látvány. Valahogy innentől éreztem, hogy hazai erdőkben futok. Mert akárhogy is nézem, elvagyok a Mátrával, de nem szeretek benne futni. Nekem túl nehéz, túl technikás, túlságosan oda kell figyelni minden lépésre. Nyilván ez benne a kihívás, ezért próbálkozom vele időről időre, de attól még nem kedvenc.
Gazos-kő viszont az. És mintha az otthon hívogatna, innentől végig kellemesen futható egyenletes ösvény vezet a siroki vasútállomásig. Ezt már nagyon szerettem! És hiába voltam nullán energiával, valahogy itt ismét ment a futás. Egy darabig. Kiérve a kőkúti bekötőre, már csak vonszoltam magam. Nem fájt semmi, csak nem is volt bennem semmi.
Igyekeztem gyorsan eljutni a vendéglőbe, ott a törzsvendégek alig ismertek meg futósban - nem azt szokták meg - de Klári néni persze meg sem lepődött, hogy így jövök, és hogy egyáltalán eszembe jut ilyesmi. Rövid beszélgetés, mentes sör, aztán indulás haza. Bár itt is ott voltam.
3 óra 56 perc alatt értem be, de Isten látja lelkem, egy picit sem lazáztam. Hát ez ennyi volt. Mint utóbb olvastam, a Kék túra legnehezebb és egyben legszebb szakasza. Ezt csak igazolni tudom. És bár tényleg szentségeltem most eleget, azért semmiért nem mondtam volna le róla, mert hatalmas élmény volt. Csak tenni kell a dolgod és kész!
 |
| Ha beljebb mész az ösvényről, a táj nem mindig szívet melengető... |
 |
| A távolban Recsk |
 |
| Az Erzsébet-szikláról |
 |
| Futható ösvéy |
 |
| Távolban a Markazi-tó |
Megjegyzések
Megjegyzés küldése