Ezt a hétvégét már nagyon vártam. Nem csak azért, mert 3 nap, hanem azért is, mert minden napra jut benne valami jó.
Pénteken már felcuccoltam Pestre. Nem tehetek róla, szeretem. Tudom, hogy büdös és sokan vannak, és büdös bunkók (akiket nem ismer az ember) és minden, de valahogy a hangulat, az emberek megfigyelése, a Duna, a rakpart és igen, még a dugók is, amik közben megint csak lehet szemlélődni, tényleg a szívem csücskei. Na, de nem az lényeg. Szóval este érkezés, elég hosszúra nyúlott a program, így sok alvás nélkül lehetett kezdeni a szombatot. SMR és fascia volt a program. Hónapok óta kerestem már jónak tűnő képzést, mert úgy éreztem, van egy fehér foltom, amiről tudok, nagyjából kapiszgálok, de távol vagyok a megértéstől. HasználGATom, próbálGATom a hengert, pedzeGETem, hogy mi a jónyavalya is van, de konkrét felhomályosítás még nem volt. Na, de tegnap! Kezd visszatérni az életkedvem, és így teljes erőbedobással figyeltem, aktivizálódtam a képzésen. Rám lett ragasztva a hátsó lánc (ami nem hólánc ;) ), én voltam a csont, amit a többiek gumiszalaggal mozgattak, ragasztgattam, egy szóval Okoska beindult, és mivel senkit nem ismertem és ez egy egynapos képzés volt, baromira ki is élveztem. Sorry, de tényleg jól esett. Szóval tisztulni látszik a kép, és ha minden jól megy, folyamatos gyakorlással 90-400 nap múlva nem leszek olyan meredt, mint a háromnapos fagyott egér. Akkor már ezen kívül csak vagy 10 dolog van, ami csak 10 perc és be kellene illeszteni a napba, de anélkül tuti meghalok, leesik, kiszárad, úgy marad stb... Yes! ;) Na, de se baj, piszok jó volt és tényleg sokat tanultam. Mindjárt ma ki is derült, hogy mennyire...
A képzés után még gyors és nagyon finom vacsora, majd vissza 2 padlógáz, mert reggel indulás van Kazincbarcikára. Vasárnapra félmaratont terveztem. Hétfőre is, de az most mellékes. Szóval kinéztem, egy Barcikai emelkedők névre hallgató terep félmaratont. Ott még úgyse voltam, a nevezési díj is 1.000 Ft volt, visszatartó erőt így nem nagyon éreztem. Úgy volt, hogy nem egyedül megyek, de sajnos a társam lesérült, így lehetett késve indulni. Első körben segítség kellett, mert a GPS-be hiába ütöm, hogy a volt Jókai Szakközépiskola, ez olyan, mintha a Vilatit, a Szuperetet, a Háromfarkast, a régi Mágnest és hasonlókat próbálnék keresni. Szeretem a helyi elnevezéseket, de csak akkor, ha tudom, hol is van. ;)
Timi szerencsére segített, így simán megérkeztem. Tardona irányából. Ami megint azért mókás, mert arról csak azt tudom, hogy ott tuti van templom. Mert ugye "Szeretem a tardonai papot, veszek néki pántlikás kalapot" - na ide még visszatérek később.
A rajtba először egy szem pasival álltunk, akivel megállapítottuk, hogy így tuti dobogó, de aztán hirtelen jött a sok nép, nem páros verseny lesz. A rajt után egy nő kilőtt mellőlem, másik kettő csak lassan ment el, de úgy gondoltam, hosszú még a nap, meg lassan mennek messzire, meg hé, ez nem verseny... ja de, ez pont az. Szóval elkezdtem szedni a lábam, és utol is értem az előttem haladó nőt. Innentől ugye csak tartani kell a pozíciót. Még 21 km-en keresztül...
A táj, az erdő meseszép volt. Az az igazi zöld, virágos, itt-ott pécsikes, darazsas, nagyon szerethető. Tiszta földutak, gerincek, ligetek, bokrok, ami kell. Na, de!
A verseny neve ugye Barcikai emelkedők, amit a szervezők nagyon komolyan gondoltak. Tippelni sem tudom, hány dombra, hegyre kellett felmászni, a 8. után kb. feladtam a számontartását. 600 m volt szint kiírva, ami ki van zárva. Bár az órám is azt mutatta, ő is biztos rossz, ahogy mindenki másé is az volt. Csak én voltam zongora...
Szóval haladtam szépen, azt láttam, hogy a csajokat leszakítottam, így annyira nem gyilkolt le a tempó, meg azért az is bennem volt, hogy holnap is van még egy action. Mentem, mendegéltem, amikor egy nagyon kellemes erdőbe értem. Már épp örültem volna, hogy jaj, de jó, amikor rájöttem, hogy van egy rakat kereszteződés, szalag meg sehol. Visszafordultam, jöttek velem szemben, mondom, itt semmi. Hú, tényleg semmi, na akkor zurück vissza. Na hol van az a tardonai pap? Legalább a pántlikáját tette volna ki a kereszteződésbe! Az egyik srácnál szerencsére volt technika, így megtaláltuk az utat, de 200 méterig még mindig semmi szalag. Meg ugye feljöttek a csajok is. Ilyen helyzetben két lehetőség van. Az egyik szétesni fejben, a másik meg bikává válni, és az eddigi pimpike tempót elfeledve meghúzni. Rám a második jellemző, szóval elkezdtem haladni rendesen és úja leszakítani fiúkat-lányokat.
Egészen addig, amíg hatalmas ordítást nem hallottam a hátam mögül. Atyaég, tuti eltört valakinek valamije. Elindultam visszafelé, hogy megnézzem, mi történt, kell-e segítség, amikor a technikás srác kiabál, hogy ne jöjjek vissza, de vaddisznók. És akkor megláttam nyargalni az egyáltalán nem kis családot kb. 30 méterre tőlem, majd íves kanyart leírva keresztezve az utat előttem szaladtak tovább. Hallottam már helyi legendákat, hogy az erdőben él ez-az, de még nem volt szerencsém személyesen bemutatkozni egy állatkának sem. (A célban persze egy helyi menő elmondta, hogy áááá, a barcikai vaddisznók kedvesek, azokkal együtt lehet futni, de azért elég nagy kérdőjellel néztem rá...) A fél szemem végig hátrafelé nézett innentől, hogy jön-e a srác, mert azért én mégiscsak egy gyönge nő vagyok, néha jó, ha valaki megment... Kiabálva, tapsolva haladtunk tovább 100-200 méteren keresztül, aztán csendben, ahogy illik. A csendre persze egy szarvas ugrott ki, mert ma úgyis minden megtörtént. Apropó, minden, nyilván sikerült bokáig merülni sáros latyakban, térdig szétcsikarni a lábam, belemászni a legnagyobb csalanasba, de ezek csak részletek, eltörpülnek Pumbáék mellett.
Innen már jött a levezető, még vagy 2 hegynyi kaptató, aztán a lájtos aszfaltos levezetés. Azért az már kellett. Mondták a szurkolók, hogy nincs sok hátra, de valahogy erre most nem volt szükség, mert meglepő módon nem éreztem soknak. A combfeszítőm, vádlim, combpólyafeszítőm persze végig irgalomért könyörgött, mert a szombati kurzus eleven nyúzásra épült hengerrel, de valami azért mégis működhetett, mert egyáltalán nem állt be, ahogy szokott.
A célba érkezve titkon reméltem, hogy a plusz 1 km alatt nem ment előttem senki, és szerencsémre így is lett, szóval 1. helyen végeztem. Kaptam is szép bronzérmet (ezt nem értem, mindenki azt kapott) és egy 20 %-os Polár kedvezményt, amit így már minden kifogás ellenére az óraszíjamra kell elvernem.
A célban pacsi az ismeretlenekkel, s akikkel közben ismerkedtem meg, mert azért ilyen volt egy jó pár ember. Nagyon hangulatos verseny volt, s bár néha szidtam mindent, hogy hogy a pékbe lehet ennyi dombot összetenni, azért a végére nagyon megszerettem a pályát. Folytatása következik!
Alig látszik, pedig nagyon retek és csikarás ;)
Megjegyzések
Megjegyzés küldése