Történt egyszer, hogy véletlenül felszabadult egy délutánom. Mit lehetne tenni a felszabadult 4 órában? Gondoltam elmegyek futni egy hosszabbat. 28 km hiányzik a 200-hoz a hónapban, ami nálam egyéni rekord, szóval a cél adott. Az idő több, mint ragyogó, igazi hihetetlenül tavaszi. Az illatok, a fény, minden. A szél miatt azért vettem egy mellényt, sapkát, csősálat. Ekkor még nem tudtam, hogy hasznos lesz...
Felvettem a kulacsom, benne 3 dl ízesítetlen finom tea, telefon, kulcs, indulás. Már ekkor motoszkált a gondolat, hogy kellene még valami energia, vagy pár száz forint, de minek, nem megyek messzire. És igen, itt volt az első hiba. Tudtam, hogy terepen a 28, az minimum 3 óra, de nem megyek messzire. Hülyelyány!
Szóval elindultam a Ráchegyi szőlő felé az Egerlátó irányába. Tényleg gyönyörű volt minden, bár a sár azért annyira nem könnyítette meg a menetet. Volt, hogy 1,5 kg/cipő bokasúllyal caplattam, de ez annyira azért nem volt zavaró. Mentem, mendegéltem, gondolkodtam, merre kellene majd visszafelé, hogy is lenne ez most jó.
Gyanúsnak kellett volna lennie, hogy valami nem megy, mert elég lassan haladtam a sár miatt, több, mint egy óra kellett, hogy a 9,5 km.re lévő Egerlátóhoz érjek, de valahogy nem volt gyanús. Ekkor eszembe jutott, hogy jó nagy hülyeséget csináltam, hogy nulla ellátmánnyal indultam, de még itt sem arra gondoltam, hogy akkor visszafordulok, hanem arra, hogy akkor merre tovább. Így visszagondolva, nem is tudom, mit gondoltam. Szóval Szarvaskő helyett a OKT-n indultam Sirok irányába. Úgy gondoltam, a szúcsi elágazóig kellemesen futható a terep, persze itt sem jutott eszembe, hogy valószínűleg az irtáson igen nagy sár lesz, de volt. Ekkor kezdtem érezni, hogy görcs van combban. De még itt sem vissza, mert ugye nincs is olyan messze Bakta...
Aztán ahogy leértem a műútra, valahogy könnyebben emeltem a lábam. Ekkor már a vádlim is görcsölt, és néhány hirtelen kompenzáló mozdulat miatt a derekam. Sejtettem, hogy egy nagy adag magnézium mindent megoldana, de az ugye sehol.
Szóval cifra gondolatok kíséretében futottam Baktára, ahol már Egerig azon imádkoztam:
1. Ne üssön el egy autó sem
2. Ne lásson ismerős
3. Jöjjön egy ismerős, vegyen fel, vigyen haza, takargasson be, meséljen nekem, énekeljen altatót, de legalábbis ADJON MAGNÉZIUMOT!!!
Beértem a faluba, akkor azon kezdtem gondolkodni, hogy stoppolok, vagy felkéredzkedek egy buszra, vagy bemegyek a kocsmába és kérek sós-cukros- citromos vizet, sört, kávét - ilyen sorrendben. Persze nem tettem, mert; kemény vagy, a fejed erős, te ne tudnád megcsinálni, úgyis tudod, hogy be fogsz érni. Csak hogy a túróba lehetett ennyi eszed? Mint aki még életében nem futott. Szedjed össze magad, aztán menjél már. Most nézd meg, ott van az a három munkás bácsi, futócuccban nehogy sétálni merj mellettük, mert az vérciki!
Na valahogy így értem ki Baktáról, ahol ott állt az ügyeletes főrendőr úr. Nekem persze eszembe jutott, hogy mindjárt sötétedik, láthatósági semmi - az se baj, ha bevisznek előzetesbe egy estére, az közelebb van az ágyamhoz....
De nem vittek be, ismerős se jött sehol, szóval csak haladtam. Hogy ne teljesen sötét folt legyek a növekvő szuper Hold árnyékában, azért a telefonomon bekapcsoltam a zseblámpát, ami viszonylag jól megvilágított. Azért néhány kedves 'nagyautóskoma' biztosított arról ritmusos dudálásával, hogy az út mellett egy méterre sincs helyem, mert na, pedig tényleg lehúzódtam az út mellé.
Aztán közeledtem Eger felé, egyre gyorsabban 'múkodott' a lábam, tudtam, hogy ezt már úgysem fogom elbliccelni, tehát jobb, ha haladok, és az is a fejemben volt, hogy 7-től színház, tehát haza kellene már lassan érni.
És ekkor, Eger előtt 1,5 km-rel jött a szokásos, már-már kihagyhatatlan kutyakaland. Mert itt is vannak, mindenhol vannak kóborló éhes ebek, és tuti mind azt várja,hogy mikor megyek arra, hogy megkóstolja a bokám. Persze, tisztában vagyok vele, hogy ezt már én vonzom. Annyira görcsösen félek a kutyáktól, hogy már a pórázon sétáltatottak közelébe sem szívesen megyek. Ezen változtatni kell, de ez nem most történt meg.
Szóval zörrent a bokor, erre én hevesen tapsolni kezdtem, az bejött. Aztán tovább, megint ugatás. Jó volt ez. Olyan sprintet vágtam le a befelé menő egyenesben, amilyet rövid pörgős intervallokon sem szoktam, 3:20-as ezerrel sikerült bemenekülnöm a városba a kiéhezett, hullafáradt, 25 km-t már magában tudó lábaimmal. Ezt a módszert szabadalmaztatni fogom. 😉
Aztán beértem a városba, ahol már tudtam, hogy baj nem lehet. Le is lassultam. Ezt abból is láttam, hogy egy srác elsprintelt mellettem lefelé a viaduktnál. Vagy buszhoz vagy randira. Nem tudtam eldönteni, de pasi ennyire más miatt nem szalad, pedig a mondás pont úgy tartja, hogy nem kellene, Mindenesetre a biztos elérte. Aztán haza, és minden létező pezsgőtablettát magamba töltöttem. A színházba szintén vittem magammal egy üveg kevertet. Annyira biztos nem volt elegáns. 😉
Tanulság: Ne mászkálj egyedül sötétben, erdőben, energia, pénz nélkül, mert.... mert semmi bajod nem lesz, de k...va sz..rul fogod érezni magad még akkor is, ha utólag már rettentő mókás, és büszke vagy arra, hogy a hülyeséged ellenére is sikerült a cél. Azért csak megvan az a 200 km! 😊
Megjegyzések
Megjegyzés küldése