Mint mindig, amikor menni lehet, az idei felvidéki utazást is nagyon vártam.
Nem csak azért, mert szeretem ezt a vidéket, hanem azért is, mert pályazattal mentünk, aminek nagyban én vagyok a felelőse, így már jobb lett volna egy ideje múlt időben beszélni róla. Egy kirándulás külföldön 40 gyerekkel sosem eseménytelen, de ez idén hatványozódott....
Az első nap kezdődtek az izgalmak, Kéméndre látogattunk, ahol a kurtaszoknyás népviseletet tekintettük meg, majd mentünk -volna- Bénybe a kerektemplomba. De nem mentünk, mert május 8. a Felszabadulás napja Szlovákiában. Így nem volt kulcsos emberünk, indulás tovább. A következő cél Selmecbánya volt. A Kálvária gyönyörű, nem is kérdés. A kilátás, a hegyek, a város. Minden szép, amit a természet, a német telepesek vagy a magyarok alkottak.
Nem akarok nagyon nemzeti lenni, de itt is - és utunk során még sokszor- éreztem azt, hogy a szlovákok nem tudják (nem akarják) érteni, mi is a múlt értékeinek megóvása. Itt pl. a képen egy nagyon egyedi megoldása a víz öntésének az apostolok lábára. Hát na... annyira nem elegáns.
Aztán tovább, és már bent a városban nézelődünk, kis eső, kis ásvány. Furcsa az a nemzet, melynek nincs, nem lehet identitása. Nem értheti, hogy nem attól lesz nagy nemzet, ha angolul sem ír ki semmit. Ez csak a kultúránk terjesztésenek megakadályozásának záloga.
A szállás mesés helyen. Lucky. Hegyek, völgyek, lovak, barik. Harmónia a természettel. A szálláson egy kedves, munkáját láthatóan szerető férfi segít. Felesége hallássérült, mindent megtesz, hogy jól érezzük magunkat. Másnap reggel ezt még jobban érezzünk az általa készített zseniális áfonyakevár után.
A második nap Körmöcbányán kezdődött a pénzverdében.t
Elképzelhetetlennek hinném, hogy egy ilyen múzeumban a 9 órás nyitás ellenére 9 30-kor még senki nincs, bejelentett csoport ide vagy oda, de nincs. Pedig mi voltunk bejelentve. A múzeum szép, a szánk íze kissé keserű. Tovább Szentantalra. A vadászkastély csodás, eltervezem, ilyen tapétám lesz. Persze nem lesz, de hátha. Késmárkra a Magas-Tátrán át vezet az út. A völgyek zöldek, a fenyvesek sok helyütt letarolva a viharok miatt, Lomnic ormán most nem tűz ég, de hó még ott is, máshol is bőven akad.
Majd rendőri intézkedés, ami minden hitemet és optimizmusomat próbára teszi. Mert tudom, ha vét az ember, büntetés jár, de hiszem, remélem, hogy az eljárás módjának, időtartamának nincs köze ahhoz, hogy szlovák rendőr-magyar busz. Remélem, legbelül. De nem, nem tudom elhinni... fájó ez a Kárpátok alatt.
A szállás szép és jó, a gyerekek... nos, ők gyerekek. Csendben vigad a gyerek; ha vigadni akar, hagyja tanárát aludni. :)
Harmadik nap Zsibrán kezdődik. Harmónia dombon. Nem is lehet rossz ez a nap. Kénes feltörő gejzír, mellette templom. Érezni, hogy ez a nap jó lesz. Utána tovább a Szepesség területére.
Szepesvár hatalmas! Látni mindent, amit érdemes, a táj mesés. Szigliget a kedvencem, de ez közelít. Na jó, Sirok után...
Furcsa látni, hogy amit 30 éve ajandékba kaptak, az pusztul. Huzalok, drótok, villanyvezetékek lógnak ki az ezeréves falakból. Jobb sorsra érdemes emlékek. Büntelenül hanyatlanak.
De van még legény ezen a vidéken, fennakadt buszunkat 3 szlovák traktoros menti ki. Nem rossz nemzetek vannak itt, csak emberek. És ki ilyen, ki olyan. Hol ebből van több, hol abból, de ami ritka, még értékesebb.
Lőcsén keresem a fehér asszonyt, de Szent Jakabot találom. Mostanában megint egyre többször jelenik meg, lehet, hogy indulni kell?
A templom gótikus, de nem nyom el, mint szoktak. Valahogy ez légiesebb még monumentalitásában is.
A gyerekek kérdeznek történelemről, vallásról, hitről, és most figyelnek a válaszra. Hit nélkül nem lehet. Csak ülj le egy domboldalra és érezni fogod; az valami teljes, valami nálad sokkal nagyobb. És akkor megvan a hited, mindegy hogyan is nevezed el. Lőcse ezt adta. Többet, mint vártam.
Indulás az általam leginkább várt helyszín felé; Tamásfalvi-kilátó. Hamisítatlan felvidéki túraút egy sziklás kiszögelléshez. Az út, az erdő, a kellemes beszélgetések, végül pedig a látvány... leírhatatlan. Amikor tényleg picinek érzed magad, s amiről egy órával ezelőtt egy templomban meséltem, most megélem a maga teljes valójában. Teljesség.
Visszafelé persze feltaláltunk egy csomó új fajt, mint a tátrai tarka fáramaszó farkast, a vérbogarakat, hernádi krokodilust, tátrai vámpír vérmedvét és sorolhatnám. De minek. Az lett a vacsora!
Az utolsó este persze előkerül a gitár, a gyerekekkel együtt énekelünk, s azért az Altató közben eszembe jut; ez tényleg hiányozni fog. De most csak aludj tovább...
Utolsó napon Rozsnyó volt a cél rövid városnézés, a kötelező sörök beszerzése, aztán irány Alsósztregova, Madách - emlékház.
Nem tudtam, itt mire számítsak, de nagyon pozitív meglepetés volt. Az ember tragédiája mindig aktuális sorain nem lehet nem elgondolkodni. Mind örökérvényű. Megjegyeztem, az első szám ízének megfelelő múzeum, ahol érdekfeszítően, korszerűen, de mégis autentikusan lehetünk szemlélők, az magyarlakta településen van. Ilyenkor sírjon vagy nevessen az ember? Ez azért jó volt.
Koszorúzás közben furcsa muzsikára lettünk figyelmesek. Nehéz eldönteni, hogy a szlovák nóta tv Jó ebédhez szól-ja, vagy magyarok himnuszéneklésének szisztematikus szabotációjáról van szó, de izgalmas hatás.
Innen már csak haza. Most léptünk át a határon. Bár otthonról megyünk haza, de ez az érkezés akkor is mindig felemel.
A következő kaland pedig kb. 2 óra múlva kezdődik. Vár a Balaton!
Megjegyzések
Megjegyzés küldése