Verseny volt ma. Tárkányi hegyifutó. Tegnap még koránt sem volt biztos, hogy megyek, de aztán estefelé kitaláltam, hogy igen, és hogy 1 kör, ami 8 km, az pont jó lesz. Aztán jól sikerült a töltés a Palacsintavárban, így reggelre úgy gondoltam, ki kell magamból mindent futni, legyen 2 kör és 16 km. Sok verseny lett volna a hétvégén, de azért néztem ki ezt, mert közel is van, bármikor dönthetek, hogy megyek, de a fő érv az volt, hogy lehet találkozni a helyi futócimbikkel. Valahogy hiányoztak már mostanában.
Reggel anyák napi virágok beszerzése, gyors köszöntés, hogy majd a verseny után folytatjuk, aztán indulás. Ékezés kb. 1 órával a rajt előtt, találkoztam is pár ismerőssel, és természetesen kibeszéltünk mindent a futásról, tervekről, a közelmúlt eseményeiről. Igazából ez az a közeg, ahol nem érzem azt, hogy halálra untatnék valakit a gondolataimmal. Szóval ez jó.
Nevezés, majd Anita mondja az infót, a 2 kör amúgy EB regisztrációs futam, láttad milyen egyesületektől milyen sportolónők vannak itt? Ja, pont így néz az, aki ezzel tisztában volt. Dehogy tudtam. Na ekkor engedtem el minden objektív eredmény lehetőségét a versenyen, gondolkodtam, hogy átnevezek 1 körre, de mivel amúgy sem az érem számít, futni is volt kedvem, maradt a 2. És milyen jól döntöttem!
Mert mostanában azért elég hadilábon álltam a futással, boka, időhiány, kicsit sok volt. De ma ebből semmit nem éreztem. Az első körben szépen haladtam a néppel, ugye én felfelé nem tudok, lefelé meg nem merek futni, így elég vicces az összkép (na jó, ez talán túlzás kicsit). Ahogy a kedves ösvényről megindultunk a Török út felé, úgy kezdett szakadozni a nép.
És akkor itt meg kell állnom, mert nem tudok szó nélkül elmenni amellett, amit láttam, hallottam. Anya - lánya fut - anyák napja van, milyen szép gondolat. Lehetne. Aztán a lány lassult, bele is sétált, mondta, hogy nem bírja. Erre anyuka, de bírod, ne nyafogjál már. Erre a lány, rosszul vagyok, ekkor már jobban figyeltem, elhaladtomban kínáltam rágóval, hátha segítene neki a cukortartalma, de nem kért. Anyuka persze "buzdítja" tovább. Ne gondold, hogy miattad feladom a versenyt. Nem tudtam, edzőként, pedagógusként, futóként, emberként mi a megfelelő reakció egy ilyen helyzetben. Mert nyilván vannak helyzetek, amikor a motiváció sokat segít, és az embert felviszi valahová, amikor már azt hinné, nincs benne erő, de.... DE!
Persze a lánynak felajánlom a segítségem, nem kér belőle, anyuka tovább szidja, még hallom, ahogy elhaladok mellettük. A végén jó eredményt ért el. Nem a lány. Biztosan megérte.
Gondolataimba mélyedve haladtam tovább, amikor utolértem Matyit, akivel felváltva nyulaztuk egymást fel a hegyen, jó móka volt. Tető, gyors frissítés, kis hullámzás, majd jött a nagy lefelé menet. A gravitáció még mindig nem barátom, ráadásul tudtam, hogy ha most legyilkolom magam, nagyon kaksi lesz a következő körben. Szóval óvatosságra hivatkozva voltam beszari. Jó pá ember el is ment mellettem, de különösebben nem hatott meg a dolog.
Kb. 6 km kellett hozzá, hogy teljesen át tudjak szellemülni. Rég volt ennyire jó futni. Csak ott, csak én, csak az erdő, szökellve, szaladva, örömmel.
Aztán jött a 2. kör, amitől bevallom, kicsit féltem, de kár volt. Kevésbé éreztem magam fáradtnak, mint az elsőben, ami azért elég furcsa. Egy kék pólós pasi ment előttem felfelé futómozgással, én sétálva haladtam, amikor észrevette, hogy az gyorsabb, ő is sétára váltott. Beszélgettünk néhány szót, mondtam, hogy ilyenkor már csak a citromos sörömre vágyom. Huhh, na arra ő is. Aztán elmentem mellette, és kezdtem nagyon-nagyon élvezni a futást. Nem vettem vissza már felfelé sem, lefelé pedig minden félelmemet legyőzve haladtam. Ismét utolértem egy kis időre Matyit, ami azért volt jó, mert ismét egy kicsit én vittem, aztán ő a célig. Kifutottam magam, de úgy igazán. Olyan fáradtság ez, ami igazából viszonylag gyorsan elszáll - nyilván a pulzus csökkenésével, amit természetesen most is csak érzésből figyeltem. (Na, ez is izgalmas, mert az utóbbi időben elég sokat futottam pulzusmérővel, de mivel rájöttem, hogy az első 4 évben minden kütyü nélkül futottam, a mérés csak egy plusz stresszforrás, ami egyébként nem befolyásolja a tempóm. Inkább figyelek magamra - ilyen kőkorszaki módon. )
Szóval cél. Fogalmam sincs hányadikként, azt hiszem, nem árulok el nagy titkot, ha elmondom, nem én megyek az EB-re. Viszont kaptam epres rétest. Tökre megérte! :)
Anita 2. lett, örültem is neki piszkosul, csak kicsit bosszantott az a tény, hogy ha 1 körre nevezek, akkor megint állhattunk volna ketten a dobogón, de nem baj, ennek most így kellett lennie.
A nap fénypontja azonban kétségtelenül az a pillanat volt, amikor az említett futópasi megjelent egy citromos Borsodival, és a kezembe nyomta, hogy akkor egészségemre, és köszöni a segítséget.
Na, ezért csodásak az ilyen kis, családias hangulatú versenyek. Az ember még sört is kaphat a végén!
Megjegyzések
Megjegyzés küldése